2016. február 11., csütörtök

Prológus

Az érzés, - amikor éj közepén álmodból felkelve rohansz az úton, de nem találod amit keresel, - taszító.
Mit tehetsz akkor, ha csak rohansz, rohansz, rohansz, és senki sem mondja, hogy: Állj! Amikor látod a fényt az alagút végén, de hiába futsz, mert sosem éred el.
Amikor mindenki veled van, de még is ellened.
Amikor azt érzed, hogy életed tökéletes és jön egy lökés, mely a mélybe vet.
Amikor már csak az árulást, becsapást, hazugságot látod megoldásnak.
Amikor ketrecek, dobozok, fegyverek, vadászok vesznek körbe.
Mit tehetsz akkor?

Érezted már valaha magadat úgy, mintha semmi lennél? Hiába teszel bármit, nem ér semmit. Olyan, mintha egy üres és sötét szobában lennél, ahol csak kiabálsz és várod a megváltást, de feleslegesen, hisz senki sem fog megmenteni, mert senki sem látja, hogy ott vagy.
Annyira erősen próbálsz kijutni, de értelmetlen gyötrődés az egész. Egy sötét zugban vagy, amit egyedül a te félelmed tölt be. Itt egyetlen egy barátot szerezhetsz magadnak, aki egész életeden át veled tart majd. Ő a magány.
A magány, mely előbb-utóbb felemészt. Mely sötét, hideg, kiszámíthatatlan. Pontosan úgy, mint a pokol. Ugyanolyan kegyetlen és rideg. 
Ezekben a percekben olyan, mintha a lelkedet egy hideg kéz tartaná. Maga a gondolat darabokra szed, hisz ott állsz a pokol vörös és forró kapujánál, aminek kitudja, hogy másik oldalán milyen szörnyű dolog rejtőzik. 
Neked kell eldöntened, hogy melyik oldalt választod; a pokol forró és egyben rideg, ismeretlen zugát, vagy a mennyország csábító puhaságát, mely vonz minden élő és holt lelket. 

Egy hűvös, őszi délután volt Los Angelesben. A Forest Memorial temető üres volt. Csupán csak néhány ember lézengett elvétve a sírok között.
"Hogy újra légy, csak egy szó kellene, de olyan szó nincs" - ez a felirat annak a fiatal fiúnak a sírján volt látható, akit 22 évesen temettek ide néhány évvel ezelőtt. Rengetegen voltak a temetésén, mivel sokan ismerték. Tulajdonképpen sokan nem értették, hogy hogyan kerülhetett ilyen fiatalon ide.
Egyetlen olyan személy volt, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy mi is történt azon az estén, mielőtt megtalálták a holttestét.
Ez az a lány volt, akit Clarity MayBrocknak hívnak. Ő tiszta szívből ismerte a fiút. Nem csak, hogy ismerte, de szerette is.
A lány újra eljött, hogy meglátogassa régen elvesztett szerelmét. Ezen a délutánon a szél fújt, az eső néhol csepegett. Clarity a sírhoz sétált.
- Hát újra eljöttem. Látod? Itt vagyok. - mondta halkan, amikor odaért a síremlékhez.
Szíve elkezdett erősebben verni. Az emlékek előtörtek belőle és néhány csepp könny kicsordult szeméből. A kezében egy csokor virágot szorongatott, melyet elhelyezett a síron lévő vázába. Barna haját a szél lengette.
Egy dörrenő hangot hallott, mire felnézett az égre. Látta a felhőket, melyek sötétté váltak és egyre erősebben fújt a szél.
- Miért kellett ennek így alakulnia? - tűnődött. Visszagondolva, érezte, hogy jobban oda kellett volna figyelnie. Tulajdonképpen az ő hibája is, hogy ez az egész megtörtént.
- Tudod, azóta is keresem az utamat, de mindhiába. Egyszerűen nem találom. Csak lézengek a nagyvilágban, de teljesen haszontalan vagyok. - mondta, majd hozzátette: - Mindjárt elered az eső. Mennem kell, de ne aggódj, visszajövök, amint eláll.
Kimondva ezeket a szavakat, az eső elkezdett esni és néhány pillanat alatt rendes vihar kerekedett. még utoljára a sírfeliratra pillantott, majd szépen lassan hátrálni kezdett, míg teljesen eltűnt a tölgyfák mögött, melyek beborították az egész temető területét.